"Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga" írja Salinger a Zabhegyezőben.

Ezzel az idézettel zártuk az előző bejegyzésünket, ezzel indítjuk az újat mintegy alapvetésként. Próbáljuk meg elképzelni, hogyan változhatott a  Salinger múzeuma a múlt század ötvenes éveitől napjainkig. Két korszakot különböztethetünk meg, azzal, hogy természetesen a korszakhatárok nem élesek, mindmáig sok-sok átfedés van az általunk 1.0-ásnak nevezett korábbi és napjaink 2.0-ás múzeumai, kiállításai, kulturális attrakciói között. Sőt párhuzamosan élnek még egymás mellett, akár egyazon épületben is, a különféle megoldások.

Az alábbi bejegyzés sarkosan fogalmaz, az éles kontrasztokat emeli ki, pontosan azért, hogy jobban lássuk a hasonlóságokat és különbségeket.

A „klasszikus”, 1.0-ás múzeumi világ két előzetes feltételezésre épült:

1. értékes gyűjtemény,
2. a befogadó előzetes tudásából fakadó rácsodálkozás.

"Madeleine-nek nevezett sütemény" helyett... (Forrás: http://www.yelp.com/biz_photos/bierometer-2-wien-3?select=v6J8bP0NV2om4CJ_zSiM4Q )

A bécsi természettudományi múzeumban történt látogatásom mindmáig legmeghatározóbb élménye (a legfelső emeleten jóleső fáradtsággal a lábaimban elfogyasztott olcsó „goulash zuppe” után legelébb) a willendorfi vénusz szobrocska eredetijének megkukucskálása volt. Az előzetes tudásom, sőt az előzetes tudásomra alapozott (az eredeti szobor megpillantása folytán előhívott) további ismerettartalmak olyan élménnyé lényegültek, amelyet majd’ nyolc év távlatából is szívesen idézek fel. Ez a maradandó élmény, melyet, ha arra visz az utam feltétlenül meg akarok majd ismételni, nem a kukucskáló szerkezet elmés prizmáján át megpillantott szobor puszta látványára alapozott, hanem a következő tényezők együttes hatása váltotta ki:

• a hitelesség: a szobor eredeti, mi több, ez az a szobor, amiről művészettörténeti tanulmányaim során igen gyakran olvastam;
• a környezet: a múzeum berendezése, a bútorzat, tárlók, gyűjteményegységek felidézték bennem a kisdiákkorom természettudományi szertárainak, ifjúkorom gyűjteményeinek, könyvtárainak világát, ez pedig további emocionális adalékokkal segítette az előző pontban említett hitelességet;
• a ráismerés: én, aki korábban is ismertem (idealisztikusan) ezt a tárgyat, a magam valóságos világában is felismerhettem. Ennek keretét – ha úgy tetszik további megerősítését! – a környezet kiváltotta szubjektív interakciók és a bemutatás keretét jelentő garancia (Bécsi Természettudományi Múzeum) biztosította.

Ez a három tényező együttes érvényesülése - hitelesség – környezet – ráismerés - teremti meg az 1.0-ás kiállítás/múzeum, ha úgy tetszik attrakció (hiszen ez esetben tényleg az!) alapvető ismérveit.

Az „interaktív”, 2.0-ás változat - lényegében a napjaink valósága - a korábbi hagyományokra épít, de demokratizálja a tartalmat, egyre közelebb és közelebb engedi a látogatót az emlékekhez, részben vagy teljesen lebontja a korlátokat, megpróbálja élettel feltölteni a korábbi merev kereteket.

Napjaink újítása pedig a technológia teremtette lehetőségek széles alkalmazása, amely a ráismerés lehetőségeit tágítja ki. A kiterjesztett valóság (augmented reality) technológiai eszközei gyakorlatilag korlátlanná teszik a ráismerés kereteit. (A virtuális valóság bevonása /virtual reality/ az „itt és most élmény” teljes felszámolásával jár, így az attrakciófejlesztés szempontjából értelmezhetetlen!)

Hiba lenne azt a könnyelmű következtetést levonni, miszerint a modern technológiák alkalmazása valósítja meg vagy éppen viszi tévútra az attrakció élményszerű megélésének alapvető biztosítékát. Nem feltétlen szükséges modern elektronikus eszköz ahhoz, hogy valamilyen közízlést formáló szempont vagy közhelyszerű megoldás a történeti valóságot félredobva egy hamis hitelesség világát építse fel. Viszont ezek azok az eszközök, ahol az a fejlesztések fizikai korlátai ledönthetők, szabadon és korlátlanul hozhatók létre valóságos és fiktív tartalmak.

A 2.0-ás attrakció sajátja, hogy a korábbi spontán ráismerést egy irányított ráismerés előzi meg, egészíti ki, amely a befogadót valamiféle cselekvésre ösztönzi, legyen az egy szellemi, gondolati aktivitás vagy konkrét cselevés (érintőképernyő nyomogatása vagy kézműves foglalkozások az adott tartalomhoz kapcsolódóan).

Az 1.0-ás attrakciókhoz képest a jelenünk kiállításait (itt szándékosan mellőztem a szubjektív megközelítést, általánosítottam a megfogalmazást) a következő ismérvekkel jellemezhetjük:

• ráismertetés - ráismerés (irányított ráismerés): „vezetett”, szűkített, egy vagy több (de mindenképpen korlátozott számú) tartalmi elem, tematika élményszerű megismertetésére irányuló fókuszok (akár a teljes gyűjteményre kiterjedően), a kulturális tartalom közvetítése érdekében gyakran populáris, néha közhelyes interpretációs megoldások, cselekvésre ösztönzés;
• környezet: a klasszikus (XIX. századból megörökölt) múzeumi környezet oldása a jellemző: "szellősebb kiállítások", részletes magyarázatok, egyedi történetek, infokommunikációs eszközök jelenléte, "valós idejű" dizájnelemek használata, a történetiségnek nem ellenpontja, hanem közege a modern miliő;
• hitelesség: a hitelesség a környezet által meghatározott, vezérelt ráismerés függvénye, szerencsés esetben előzetes tudáson / tudományos hitelességű ismereten alapul, ezt viszont könnyűszerrel helyettesítheti a ráismertetés során alkalmazott eszközök interiorizációja.

Figyelemre méltó, hogy a napjainkban megjelenő, a továbblépés lehetőségeit boncolgató tanulmányok és a megvalósult kiállítások példái mind-mind ezt a trendet erősítik, a ráismertetés eszközeit próbálják mind technikai, mind tartalmi szempontból a lehető legszélesebbé tenni. Ez összefügg azzal is, hogy az új infokommunikációs  technológiák funkcióit még csak most keresik a fejlesztők. Az új eszközök értékét pedig kiemelik, eladhatóvá teszik a nagy társadalmi haszonnal bíró megoldások. Nem véletlen, hogy a Google Tango projektjének argumentációját éppen egy múzeumi fejlesztés vezette be.

Összességében megállapítható, hogy a különféle "verziószámú" fejlesztések csapán a társadalmi valóság szakmai leképezései, a hagyományos, klasszikus kiállítások ugyanúgy komoly értéket képviselnek, mint az irányított információt és élményt kínáló interaktív látványosságok. Az értéket nem az interpretáció módja, hanem az interpretált tartalom milyensége határozza meg.

A kulturális örökség bemutathatóságának kereteit a célnak kell meghatároznia, ez pedig nem más, mint a kisebb-nagyobb közösségek számára fontos érték megőrzése és bemutatása. A különbség csupán a módszertanban van. A módszertan pedig alapvetően befolyásolja azt a tényt, hogy egy tárlat mikor válik valódi turisztikai attrakcióvá, hiszen a kihívás éppen ebben van, úgy megőrizni, bemutatni a kulturális örökséget, hogy az  a turisztikai piac más attrakcióival valóban versenyezni tudjon.

Mindezek figyelembevételével a következő bejegyzésünkben megpróbáljuk modellezni a jövő fejlesztéseit, felvázolni a kulturális attrakciók 3.0-ás verzióját.