Az új uniós költségvetési ciklus nemrég megjelent turizmusfejlesztési célú pályázatai egy újabb attrakciófejlesztési hullámot indítanak el, nagyságrendileg 250 milliárd Ft értékben. Előző bejegyzésünkben felvillantottunk néhány szempontot a korábbi fejlesztések hasznosulásáról és a levonható tanulságokról. Számtalan hazai és külföldi példát végignézve, elemezve azonban megállapítható, hogy olyan strukturális változások küszöbén állunk, amelyek alapjaiban fogják a közeljövőben módosítani az attrakciós kínálatot. Ebben a versenyhelyzetben nem engedhetjük meg magunknak a lemaradást.

S míg az aktív és egészségturisztikai szolgáltatásfejlesztés egyszerű megoldásokat kínál, a kellőképpen innovatív marketing mellett biztos eredményeket produkál, addig a kulturális hagyományokra épülő attrakciófejlesztések nagy kihívást jelentenek. A startvonalnál jelenleg egymás mellett toporognak a nyertesek és vesztesek, hamarosan a startpisztoly is elgördül...

Forrás: Fortepan.

A kulturális örökségre építő vonzerőfejlesztések világszerte komoly identitáskeresésben vannak, mivel e területen mind a technológiai mind a tartalmi fejlesztések soha nem tapasztalt sebességre kapcsoltak. A korábbi statikus, „akadémiai tudást” precízen bemutató kiállítások, múzeumok az internet térhódításával, a technológiai fejlesztések eredményeit felhasználva, kiegészülve a közösségi média nyújtotta publicitással az elmúlt másfél évtizedben jelentősen átalakították a kulturális színtereket. A folyamat jelenleg is zajlik, gombamód szaporodnak az új, „interaktív múzeumok”, csak Tokaj-Hegyalján 4 darabot számolt belőlük 2015-ben egy blog, de ha jobban szétnéz a szerző, megduplázhatta volna az imigyen nevezett új múzeumok/kiállítóhelyek számát. Erről legelébb Krúdy Gyula (turisztikai szakértő!) egyik klasszikusa jutott az eszembe:

„- Most már hozhatsz egy pohár sert, de fülespohárban és hanzli nélkül. A habot megtarthatja a csapos magának.

A borfiú történetesen fürge volt, nyomban ott termett a sörrel, amelyet a vendég a legnagyobb gyanakvással emelt a világosság felé. Aranyszínű sör volt, vándorlegény álmodik ilyennel a tikkadt országúton, madárcsiripeléstől hangos komlóföldek illata szálldosott ebben a frissen csapolt sörben, de a vendég mégis megcsóválta a fejét:

- Nagyon gazdag ember lehet a kocsmárosod.

- Miért, nagyságos úr? - kérdezte a gyerek.

- Mert bőven méri a habot, - felelt a vendég…”

Krúdy szakértői véleménye pedig nem kevesebbet állít, hogy bár a sör önmagában véve tökéletes volt („vándorlegény álmodik ilyennel a tikkadt országúton, madárcsiripeléstől hangos komlóföldek illata szálldosott ebben a frissen csapolt sörben”), de az arány felborult, nemhogy katarzist nem okozott, végül maga az élmény is olcsó vendéglői praktikává silányult.

Egy angol cég, a Museum Identity Kft. körkérdést intézett a különböző múzeumok vezetőihez, szakembereihez, hogy egy rövid jegyzetben, esszében fogalmazzák meg, hogyan látják a múzeumok jövőjét. Az Egyesült Királyság és az USA múzeumi szakemberei mellett Dél-afrikai, nigériai, lengyel szakemberek is nyilatkoznak (magyar hozzászólást nem találtam, de cikkünket követően hátha kedvet kap valaki, és ír egy rövid gondolatsort ide). A jegyzetek számtalan szemszögből vizsgálják a kérdést, miszerint milyen szerepe lehet a múzeumoknak a jelenkori életünkben. A válaszokból világosan kirajzolódik, hogy a múzeumi szakemberek világszerte felismerték, hogy paradigmaváltásra van szükség, közös álláspont, hogy olyan piacképes tartalmat (ha úgy tetszik attrakciót) kell előállítani, amely az egyén és közösségek fokozott részvételét igényli.

Forrás: Fortepan.

Figyelembe véve az elmúlt évek tartalmi és technológiai fejlesztéseit illetve azokat a lehetőségeket, amelyek jelenleg még prototípusként vagy kísérleti eszközként léteznek, a különféle tartalmak alternatív megjeleníthetőségeinek újabb és újabb csatornáit, a 3.0-ás attrakció alapvető ismérve a következőképpen fogalmazható meg: a jövő attrakciója a közvetített tartalmat egy interpretációs keretként értelmezi, amely a látogató, befogadó érzelmi, szellemi interakciója révén realizálódik. Vagyis: a korábbi materiális interakciót egy immateriálisnak kell felváltania. Ha belegondolunk, szinte teljességgel lehetetlen kihívás, de akinek sikerülni fog, nyertese lehet a folyamatoknak.

Celia Dominguez a Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum Oktatási és fejlesztési vezetője az említett múzeumok jövőjéről szóló gondolatfolyamba – bár némiképpen más kontextusban – Salinger Zabhegyezőjét idézi. Ha kibontjuk egy kicsit a (65 éves!) szöveget, megkapjuk a 3.0-s attrakciófejlesztés egyik lehetséges alapvetését, ami nem a kizárólagos megoldás, de egy lehetséges kulcs lehet a jövő fejlesztéseihez:

„Szerettem azt a rohadt múzeumot. Emlékszem, az indiántermen kell keresztülmenni a nagy előadóba. Irtó hosszú terem, és csak suttogni szabad. Elöl, megy a tanítónő, aztán az osztály, két oszlopban, párosával. Az én párom legtöbbször Gertrude Levine volt. Mindig meg akarta fogni a kezemet, de az övé rendszerint ragadt vagy izzadt, vagy valami. A teremben kőpadló volt. Ha volt az embernél néhány üveggolyó és leejtette, akkor összevissza pattogtak, és őrült zajt csaptak, aztán a tanítónő megállította az osztályt, hátrament, és megnézte, mi a fene történt. De Miss Aigletinger soha nem izgult. Aztán végigmentünk a mellett a fantasztikusan hosszú harci kenu mellett, legalább olyan hosszú volt, mint három nagy dög Cadillac egy sorban, benne vagy húsz indián, egyik része evez, a többi meg csak úgy áll és néz dühösen, és harci jelek vannak az arcukra festve. És egy rém kísérteties fickó ült a kenu hátuljában, maszk volt rajta. A varázsló doktor. A hideg szaladgált a hátamon tőle, de azért bírtam. Aztán ha az ember hozzáért egy evezőhöz vagy akármihez, az őr rögtön rászólt: „Semmihez sem szabad hozzányúlni, gyerekek!” - de kedvesen, nem mint valami rohadt zsaru, vagy mit tudom én. A kenu után jön egy nagy üvegvitrin, indiánok ülnek benne, és pálcákat dörzsölnek össze, tüzet csiholnak, meg egy indián nő. Ez az indián nő takarót sző, és közben előrehajlik, lehet látni a mellét, meg minden. Mindig jól megstirkáltuk, a lányok is, mert kis spinkók voltak még, és semmivel se volt több mellük, mint nekünk. Aztán, mielőtt az ember bemegy az előadóba, közvetlenül az ajtó mellett van az eszkimó. Jeges tavon ül egy lék fölött, és halászik. A lék mellett közvetlenül fekszik két hal.”/…/

„A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megváltozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”

Érdemes minél többször elolvasni ezt az idézetet, minél jobban a saját gondolatunkká válik, annál inkább érteni fogjuk a feladatot. Persze ez még csak a problémafelvetés, nem a megoldás...